Kabul: az utolsó kijárat

Simon Koschut  // 2010 // jan // 20

Egyre reménytelenebbnek látszik a helyzet Afganisztánban, ahol magyar katonák is részt vesznek a NATO-küldetésben. A politikai helyzet nem stabilizálódik, a tálibok - a korábban az országot irányító, akkor az al-Kaida terrorszervezettel szövetséges fundamentalista iszlám mozgalom tagjai - néhány napja Kabulban, a fővárosban hajtottak végre terrorakciót. Obama amerikai elnök tavaly decemberben bejelentette, hogy 2011 júliusában megkezdik az amerikai csapatok kivonását az országból; a NATO egyelőre nem szabott határidőt a missziónak. Szerzőnk német világpolitikai szakember, aki azt tárgyalja írásában, hogy mi lenne a NATO és az ENSZ legjobb stratégiája Afganisztánban. Célravezető-e konkrét határidőhöz kötni a kivonulást, és ha nem, milyen feltételeknek kellene teljesülniük, mielőtt a nemzetközi csapatok távoznak?

Ha figyelmen kívül hagyjuk a szónoklatokat, azt látjuk, az afganisztáni küldetés sikere két kulcsfontosságú politikai célon múlik. Ezekkel a célokkal bármilyen Afganisztán-stratégiának foglalkoznia kell, s biztosítania kell a megvalósításukhoz szükséges anyagi és emberi erőforrásokat.
Az első cél: Afganisztánból ne legyen bukott állam*. Valószínű, de egyáltalán nem elkerülhetetlen, hogy ha az országból kivonulnak a Nemzetközi Biztonsági Támogatási Erők (Security Assistance Force, ISAF), akkor a tálibok veszik vissza a hatalmat. Az sem biztos, hogy a tálibok ismét támogatnák az al-Kaidát. Minden eszközzel megakadályozandó ugyanakkor, hogy Pakisztán és Afganisztán ismét nemzetközi terroristák menedéke legyen, hogy a jelenlegi háborús gazdaság és a kábítószer-kereskedelem tovább erősödjön, s hogy folytatódjon az a rombolás, ami az emberi jogok és a kormányzás intézményei területén ma folyik.

A második cél: minél kevesebb járulékos veszteséget szenvedjen el a NATO és az ENSZ. A NATO 2003 óta vezeti az ISAF-missziót. Az ENSZ 2002 óta irányítja az afganisztáni támogató akciókat. Afganisztán éppen ezért jelentős hatással lehet e nemzetközi intézmények hitelességére, legitimitására. A NATO és az ENSZ sorsa persze nem csupán ezen az egy misszión múlik, s ha kivonulnak Afganisztánból, az nem okvetlenül jelent politikai vagy katonai vereséget. Az azonban biztos, hogy egy végiggondolatlan vagy elsietett kivonulás jelentősen veszélyeztetné mindkét szervezet hitelességét és legitimitását.

E célok fényében egyértelmű, hogy az afganisztáni kivonulás stratégiájának nem a kivonulás dátumára kellene összpontosítania, hanem konkrét feltételek teljesülésére. Ezek a feltételek hat jól elkülöníthető lépésben fogalmazhatók meg.

Afgán felelősség

Ha a lehető leghamarabb át akarjuk adni az ország teljes irányítását az afgán hatóságoknak, az első és legfontosabb feladat az afgán biztonsági erők kiképzése. A lehető leggyorsabban ki kell terjeszteni az olyan programokat, amelyek megbízható helyi segítséggel gondoskodnak a határok és ellenőrző pontok védelméről (ilyen a Vardak tartományban működő Afgán Közvédelmi Program). Ez azt is jelenti, hogy Németországnak, az Egyesült Államokkal és az EU-val közösen, nagyobb részt kell vállalnia a biztonsági erők kiképzéséből. Ahhoz, hogy a kivonulás idejére az ország biztonságos legyen, kezdetben és rövid távon a jelenleginél nagyobb Bundeswehr-erőre van szükség.

Közös bevonulás, közös kivonulás

Az afganisztáni misszió csak akkor zárulhat sikeresen, ha a kivonulásról szóló végső döntést nem egyenként hozzák meg a részt vevő államok, hanem a NATO szintjén, együttesen. Ha a szövetségesek nem egyeztetnek, nem működnek együtt, az a NATO meggyengüléséhez vezet. Csak minden fél egyetértésével határozható meg a kivonulás konkrét menetrendje. Az új stratégia jelenleg zajló kialakítása során meg kell határozni, mi lesz a NATO szerepe a jövőbeli, nem az ország területén folytatandó műveletekben.

Regionális felelősség

Az afganisztáni küldetésben erősebb regionális fókuszra van szükség, ahogyan arról Obama elnök beszélt 2009 tavaszán. A cél az, hogy Pakisztán és Irán konstruktívan kapcsolódjon be, s középtávon Kína és Oroszország is együttműködjön. A fokozottabb regionális együttműködés alapját olyan közös érdekek jelentik, mint az iszlám terrorhálózatok, illetve a kábítószer-kereskedelem elleni fellépés. A regionális stratégia lehetővé teszi és fel is gyorsíthatja a nyugati csapatok kivonását.

Vodka és kancsuka

Erre a megközelítésre leginkább a kábítószer és a korrupció elleni együttműködésben van szükség. Az afgán heroin túlnyomó része európai piacokon köt ki, vagyis elsősorban Európáé a probléma. A helyi gabonatermesztés támogatása mellett az USA és az EU számára megfontolandó, hogyan nyithatják meg piacaikat még hatékonyabban az afganisztáni mezőgazdasági termékek számára. A kábítószer-ellenes harcnak sokkal inkább a kereskedelmi útvonalakra és a drogbárókra kellene összpontosítania, nem a termőhelyekre és a termelőkre. A korrupció visszaszorítható, ha a fejlesztési együttműködések egyértelmű ösztönzőkhöz és szankciókhoz vannak kapcsolva, amelyekről folyamatos párbeszéd folyik az afgánokkal. A független igazságszolgáltatás megteremtését fel kell gyorsítani, a rendőrök és katonák fizetését pedig továbbra is garantálni kell a nemzetközi Jog és Rend Alap segítségével. A kabuli hatóságok egy része maga is nyakig benne van a korrupcióban és a kábítószer-kereskedelemben, vagyis a probléma részét képezik. A kivonulás lehetőségét arra is fel kell használni, hogy az afgán kormányt ösztönözze az előrelépésre, a reformokra.

További felelősségvállalás

A csaparkivonás után is folytatódniuk kell az újjáépítési és fejlesztési feladatokban való civil részvételnek: Afganisztánt nem szabad magára hagyni. A tét az, hogy végképp széthullanak-e a szövetségi kormányzat már ma is roppant törékeny intézményei - ezt meg kell akadályozni. Az újjáépítés során minden eddiginél inkább olyan kis, helyi projektekre kell összpontosítani, amelyek gyors, jól látható eredményeket hoznak. Igaz, jelenleg teljesen bizonytalan, hogy az egyre romló biztonsági viszonyok közepette hogyan biztosítható a civil fejlesztési segélyezés működése.
 
Decentralizált kormányzás

Meg kell teremteni végre a demokratikusan felhatalmazott, stabil kormányzati rendszert. A legutóbbi elnökválasztás csak súlyosbította a problémát, s felvetette a kérdést: Vajon megfelel-e a régió politikai, történelmi és kulturális adottságainak a Hamid Karzai elnök által Kabulban vezetett központi hatalom? Ha figyelembe vesszük az ország méretét, a lakosság vegyes etnikai összetételét, valamint azt, hogy határait egykor mesterségesen húzták meg azért, hogy ütközőzónát képezzén két gyarmatosító birodalom, Nagy-Britannia és Oroszország között, nem is csodálkozhatunk azon, hogy a mai központi kormányzat hatalma alig terjed túl Kabul közigazgatási területén.**

Alaposan meg kellene tehát vizsgálni annak lehetőségét, hogy az afganisztáni viszonyoknak nem felelne-e meg jobban egy olyan modell, amelyben az állam decentralizált, jelentős mértékben önálló, a svájci minta szerint létrehozott kantonokból áll; esetleg az 1993-as, Boszniáról szóló Vance-Owen tervhez hasonló megoldás, melyben Kabul független szövetségi terület, a parlament, a nemzeti kormány és az igazságszolgáltatás központja.

*Az angol nyelvű világpolitikai zsargonban gyakran használatos kifejezés azokra az országokra, amelyek kormányai nem teljesítik az államtól elvárt funkciókat; az eredetiben "failed state".
**A cikk a 2010. január 19-ei kabuli tálib támadás előtt íródott. A tálibok célja nyilvánvalóan az volt, hogy bizonyítsák: Karzai hatalma a fővárosra sem terjed ki.